Sorsról szóló versek
Megszoktam már e kósza éccakázást,
az imbolygó sétát a köruton.
Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat,
de vinni - elvisz engemet, tudom.
Az én házam nagy, fekete réten áll.
Fekete fák közt, fekete tó partjainál.
Ahol sötét víz sötét korttyal kínál.
De oda senkifia el nem talál.
Bekötöttem a szemed
És most találj hát meg, Sors:
Húnyósdi, buvósdi
Másképpen nem lehet,
Nem lehet és nem lehet.
Egyedül az éjnek,
A bársony kezünek, az édes szavunak,
A velük érzőnek, a néma tanunak,
Csak neki beszélnek:
A tört testü utak.
Úgy kellett lenni,
Végzet, véletlen, isten-akarat:
Nem voltam első,
Ki jót, vagy bűnt friss-szűzen learat.
Sorsán vidámabb fény vonúl,
Ki bátran mégyen a csatának...
Kértelek a sorstól s az megtagadott; de helyetted...
Rám néznek és minden rendben van:
"Nagy valaki ez, vagy nagy senki."
Csupán azt nem kérdi senki sem:
Gyűlölni kell-e vagy szeretni?
Ezt akartam: végső leszámolást:
Mostantól fogva nincs hozzá közöm.
Gyöngyhuszár volt Miklós bácsi
Hajdanában,
Oroszlánként viaskodott
Sok csatában.
Egy diák jött az utcán szembe vélem,
A gomblyukába rózsa...
A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!
Gyűlöllek, vágylak
S hévvel kivánlak
Sorsom: hogy: teljesedj be végre
S mert csupa bánat,
Ha durcásan nézek az Égre.