Sorsról szóló versek
A nap fényudvarából
Lezuhant Ikarus.
Ketten látták: egy ember
S egy öreg kritikus.
Ó életem!
Lyukassátoros, mostoha életem!
Málladozó, csorgó ponyvádon át
már annyi tenger éve
ázott és fázott a testem-lelkem
s eseteg, deres árvaságom!
Ti boldogak ott künn a temetőben,
Kik alusszátok örök éjetek;
S én boldogtalan, szánalomra méltó,
Hogy köztetek még most sem lehetek!
Hí az élet, csalogatnak
Szép virágok, tarka képek,
Mind hiába, - kapzsi kézzel
Rózsa helyett tövist tépek.
Folyóvá lett: hát áradnia kell.
S a sorsa két part közt folyatja el.
Ha kegyelmesen úgy tetszik Neked
Sorsom, vagy Istenem,
Hogy e mostani megpróbáltatásom
Vízválasztó legyen,
Amelynek kopár hegytaraján túl
Eztáni életem
Új forrása ered:
Legyen, kérlek, e forrás...
Gond, te bujkálsz! Úgy megszoktalak,
Bár rút legény vagy, kelletlen alak,
Hogy ily nap, mely mindent derűbe vont,
Kereslek szerte: hol vagy szürke gond?
Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomoru vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.
Hűséggel megvert embertársaim!
Más ember könnyen szedi sátorfáját
s jót-rosszat színtelen emlékké gyűrve,
közömbös arccal tova áll.
Sem rög, sem sír, sem jóság, sem szemek,
sem dáridók, sem szenvedések
nem érnek le a lelke mélyeig.
Kék volt a láthatár, napos, világos,
Most elborítá zord felhőtömeg,
Kavargó szélvész már arczomba vágja
A sűrűn hulló esőcseppeket.
Pihenni? - nem, még nem lehet.
Ne álmodjék ki él, tehet!
Az élet fájó küzdelem,
A végperczé a győzelem.
Nekem, pajtás, úgyis mindegy,
Farkas esz meg, ördög esz meg,
De megesznek bennünket.
Ez nagy küzdelem volt.
És végveszedelem.
De mégis,
De mégis
Ünnep volt, ha sötét is.
Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.
Halottak-e már a halottak
Bennem és künn-künn, szerte-széjjel
S volt-e Élet, vagy csak megloptak
Bennünket
S a Sors csak meglopottat büntet?