Sorsról szóló versek
Az esős napok árnyasán zuhannak
és felhő hirdet lomhán szállva kárt,
de akinek a szíve jól ver, annak
a hosszú átok s híg felleg nem árt.
Füstös gyárkémények árnyékából jönnek,
kiszikkadt göröngyű szomorú mezőkről,
rongyosság kíséri életükön végig,
nyavalya és éhség sorvasztja a testük,
de szemükben izzik jobb jövő tudása
s lázadás a sorsuk rossz gazdái ellen.
A király szőke fején a sisak,
Tomory vasmarkában a kereszt,
Maroknyi had halálra szánt szíve:
Irgalmat nem találtak.
Mohács felett olyan csillagok álltak.
Egy kromlech áll magánosan
Bedgellert völgyiben,
Alatta tört fegyver között
Egy welsz vitéz pihen.
Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,
Reszketve megnyiltak virági
Harmatosan, s ragyogó kebellel.
Kőteknőjéban fütyülve gyúr a sors, rendjén elvégzi dolgát,
kemény tenyerén sikoltozunk, egymásba omlunk, tapadunk
s nem tudjuk honnét jöttünk, milyen tájak ringattak, hegyek
lankái vagy üres mezők s milyen volt arcunk régen:
pufók, aszott, piros vagy halovány?
Szemem sötét ködökbe vágóm:
milyen konok, sűrűn gomolygó
homály fekszik most a világon!
Sose volt tán csúfabb e bolygó,
mint ma, mikor megkergült hordák
dübörgetik otromba zajjal,
s minden szennyük az égre szórják,
hogy késsen még a lassú hajnal.
Tiszták, miként Arethusának
Folyása, voltak álmaim,
S bár néha könnyűim hullának,
Búval nem éltem napjaim.
Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körűlte vígan szállong
Az esti szél.
Tarlott, összeégett mezőkön
El-messzeszáll a gépdübörgés,
Megáll a messzi tanya-ember:
Sóhajtás ez vagy lassú hörgés?...
Szemed a zendülő chaosba vágott,
Társad Isten volt és a holt magány,
Míg ezer évek sárga hajnalán
Láttad életre züllni a világot.
Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve,
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.
Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?
Mi sürget mondanom
Nem hallott dolgokat,
A lélek mélyiben
Titkon fogantakat?