Sorsról szóló versek
Tarlott, összeégett mezőkön
El-messzeszáll a gépdübörgés,
Megáll a messzi tanya-ember:
Sóhajtás ez vagy lassú hörgés?...
Szemed a zendülő chaosba vágott,
Társad Isten volt és a holt magány,
Míg ezer évek sárga hajnalán
Láttad életre züllni a világot.
Gábor fiam Bécsé,
Oda is van nőve,
Örzse lyányom a Krisztusé,
Papok szeretője.
Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?
Mi sürget mondanom
Nem hallott dolgokat,
A lélek mélyiben
Titkon fogantakat?
Fázó pálmák alatt olvasok
Egy levelet, egy nagy levelet:
Kék lapra írták éles tollal
Gonosz szelek, bőjti szelek.
Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány -
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?
Az orra hegyorom.
A szája örvény.
Szemei tengerek.
De sohsem rengenek,
Csak néznek merőn, rebbenéstelen,
Bennük összefoly mult, jövő, jelen.
Ennek a földnek be jó dolga van:
A szántás kínját kétszer érzi csak
Egy évben: ősszel és tavasszal.
A magot aztán csendben érleli
És terem ezer áldást, kenyeret.
Köszönöm mégis, hogy láttam siroccót.
A leszakadó hullám-emelet
Párkányának tört tajték-cirádái
Horzsolták lelkemet.
Bölcsője fáját itt faragták.
Ő mégis oly hajó parancsnoka,
Mely Lovranánál százszor elhalad,
De Lovranában nem köt ki soha.
Hallod-e lent, hogy a sárgarigó
aranytrilláit gurítja,
csupa aranyfény a világ,
egész erdőt fény borítja?
Izzadnak az ablakok.
Tél van. Hajnali kettő, három...
Álomfárosz: cigarettám füstje...
Kék selyemtorony...
Nem ismeri senki,
Bár mennyit is látja,
Szeretője nincsen,
Sohsem volt barátja.
Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.