Sorsról szóló versek
Be szép fiú, be szép Kárpáthy Zoltán,
Alakja délceg és tartása büszke,
Bátor, merész, okos, hű és figyelmes,
Ily férfiért én elmennék a tűzbe.
Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
Egy arc: a lélek sötét szántóföldje,
Bele barázdák, hosszú árkok törve.
Én éhezek, én szenvedek,
Hátamon vércsíkok árkai,
S torz arcomon ólom-idők, -
S tiéd a jólét, az erő,
A hatalom, - tiéd a gőg!
Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,
Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;
Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,
S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.
Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Pajtás, igyunk, vad a világ,
Setét kohóju hámor,
De édes kert a szerelem,
S szelíd lugas a mámor,
Legyen ma társunk Bacchus úr
S a rózsásfürtü Ámor!
Hová röpülsz? A föld nem jó neked?
Öreg dajkád, rejtelmes Föld-anyád,
Bár nem ringat, mint kedvenc gyermeket,
Azért mégis csak tűrhető tanyád.
Megérkeztek a hollók Bukarestbe,
(ünneplő, vén hivatalnoksereg)
az erdő zengő kristállyal belepve,
jég zizzen ott s az ágon hó remeg.
Vadszőlős lugasokban némán ülnek:
okulárés rabjai a kötőtűknek...
Édes apám is ebben üldögélt;
Ebben pihengetett, a míg csak élt.
A fáradtságát itt pihente ki,
Legjobb barátja volt e szék neki.
Eleget fészkeltem
varangyos békák közt,
émelyítő tóban:
kirepülök mostan,
magasságok felé
vezet fel az utam.
Bátran megálltam fegyver fegyver ellen,
Nagyok haragjától nem rettegék,
De kétkedém, elég erős-e lelkem,
Hisz férfitől ez csak kötelesség.