Versek az irodalomról és a költészetről
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
Nyelvünkről mézet szedegetsz méh-módra, magyar méh,
S elszennyűlt gyöngyit, Révai, fényre hozod.
Mint majd ha lelkünk Lethe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S ujjászületve, nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz leng...
Tavasz ha jő s virágival
Hegy-völgyön elterűl;
A lomb közt néki édesen
Dal zeng üdvezletűl.
A mások gondolatai
mint fiatal gyönyörü lányok
jöttek egyszer elém:
arcuknak húsa szent keménység,
szemük sötéte fény.
Édes anyám, te százszor áldott,
Végre megjött a várt irásod:
Kezembe' tartom leveled!
Istenem, e pár kusza sorban
Mennyi aggódás, mennyi csók van,
Mennyi jóság és szeretet!
Vagyok a gyötrelmek és gyászok könyve,
magasba szállt és mélyre hullott lélek
sötét betű gyöngysorra fűzött könnye.
Megénekeltelek,
Rövid tavasz -
Öröknek hittelek,
S te nem vagy az!
Csodálod a virágnak színeit,
Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
Költő vagy, minden hétköznapi bánt,
S mégis, ha a virágnak gyökere
Nem lenne földben, hervadna korán...
Mindig biztattál, jó apám:
Kövessem mesterségedet,
Mondtad, hogy mészáros legyek...
Mert kincset, rangot
S fényt nem birok,
Ki mondja, gazdag
Hogy nem vagyok?
Hazám, nyomorgatott hazám!
Édesem vagy, nem mostohám.
Aggódom, szánlak, féltelek,
Azzal fekszem, azzal kelek.
Bár hangosan nem zajgok érted,
Szívem dobogását megérted.
Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!
Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!