Versek az irodalomról és a költészetről
Ha lelked, logikád,
mint patak köveken
csevegve folyik át
dolgokon egeken -
Késő szüret, de sors és ember
Amit szőlőmben meghagyott,
Annál becsesebb és érettebb
S belőle bárkinek adok.
A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.
Te cifra szókkal élsz, s poeta nem vagy,
Képben bujálkodol, s poeta nem vagy,
Ömölnek rendeid, s poeta nem vagy...
Mondják: a házasság hamis szer,
Kivált költőnek rossz dolog;
A csattogánydal, rózsafelleg
Nők oldalán elpárolog.
Mint sas száll a költő csillagok honába,
Ah, de oly kietlen a hír fényes sugára!
Irtam verset mindenneműt;
Mélát, rajongót, keserűt,
Volt jámbor is, ki megcsodálta,
S maradtam mégis félhomályba'.
Mikor majd a magyar kertekben
Elfogyott az ember: a rózsa,
Marad egy szent, szomoru legény
S annak lesz még sírnivalója.
Szabad dühökkel ostromolta
sok régi bárdus honnya' népeit;
azért nevezte a' gorombát
bárdusnak ó Romában a' deák.
Ha elhagyna minden barátod,
Mitől Isten őrizzen téged,
A jó könyv, drágám, majd meglátod,
Megvigasztalja szívecskédet.
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Amikor az orgonafák
Szerelemről csak neked mesélnek,
Odateszem kincses-ládám
Szíved elé játékos cserének.
Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.