Versek az irodalomról és a költészetről
Félszázad siet el sirodon, hantját letiporva,
S emlékedre közöny fátylát boritá, feledést szőtt.
A hazai nyelv és tudományosság
Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,
Tekints hív munkásid serény erkölcsére;
Figyelmezz költőid szíves énekére, -
S nézz derülő napod hajnali fényére.
Igen sok magyar úr emlékkönyvébe
Ültem rakott asztalodnál,
Borod igen jó vala;
Hogy pinczéd legjobb rendben van:
Meggyőződtem általa.
"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.
Azért az "Üstököst" még is csak megirom
Akár van jó idő, akár van rosz idő,
Beteg békesség, vagy haldokló háború,
Jó kedv az országban, vagy országos ború;
Bár remény, türelem, mind fáradtan kidől:
- Azért az Üstököst mégis csak megirom.
Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
S merengni húnyja álmatag szemét.
Irásim közt motozgatok,
Foszlányokon merengek.
Ez össze-vissza hányt lapok,
Ezek a csonka versek
Másoknak semmiségek;
Nekem egy ifju élet.
Szavak szobrásza, én, ki sokszor álmodoztam
Faragva fínom ígén, hogy egykor, ritka mester,
Dobbantom népem szívét meg nem romló remekkel,
Alázattal nyulok szerszámaimhoz mostan.
Költő vagyok csak, semmi más,
Levél, ki elszakadt a fáról,
Repíti vágy és álmodás,
Hajnalba hull az éjszakából.
ezek a versek.
Sóhajszárnyon repülnek és
megnevezhetetlen vágyú,
békét-esengő levélkéket visznek...
Dalolni, dalolni!
Lobogó vágy éget;
Dalok büszke szárnyán
Mámorosan szállni
Át a mindenséget.
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.
Aranyom is van néha-néha
meg sziporkázó tűz-gyémántom
s kincseskamrák pántos zárát
verő fejszével sohse bántom.