Versek az irodalomról és a költészetről
Akinek az Isten
Minden nehézségben,
Bajban, betegségben
Hű vigasztalója:
Nincs annak szüksége
Hívságos beszédre,
Földi fecsegésre,
Virág-színű szóra.
Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény -
Egy gyermek - és egy költemény.
Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.
Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?
Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.
Oh költészet, fogadj be templomodba
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz Istenséged senki úgy nem vállá, —
Senki, miként én, úgy nem érezé.
"És ha elhívnál Uram, engedd, hogy
legyek a Te eszközöd, Ecseted az
örökkévalóságban, sokkal jobban, mint
itt a földön lehettem."...
Ha ti tudnátok azt,
Be furcsán lappang egy-egy vers mögött
Az egyszerű,
A sokszerű,
A kisszerű,
A nagyszerű való!
A természet volt első nagy szerelmem,
Visszhangja még ma is cseng énekemben.
Ő a nagyság, szépség, örök adat,
Mikor egy-egy dal szivemben fakad,
Ő az élet, bárha a szerelem,
Barátság, pálya és más küzdelem
Gond-aggodalma merül is elém -
Ma vallomás, de holnap költemény.
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána -
Báb-életét szétfeszítette.
Egyhangú dallam - s talán mégis új
Zeng az erdő
- Bár kopár s lombtalan -
Zeng az erdő.
A cinke -
Mi mindent rejt egyhangú dallama:
Hóvirág csenget,
Somvirág sárgáll
S ibolya kékell benne...