Költő
Kölcsey szunnyadoz itt, ki mig élt, virraszta honáért
És ébreszte magyart lánglobogásu dala,
Szenv és munkatürés volt élete, sejtelem inté...
Virt temetőjében mely sírhalom őrzi Barótit,
Kérdni hiába fogod, dőlt feledésbe helye.
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Mint éhes ölyv ártatlan martalékát
A sors széttépte a költő szívét.
Sötét felhők borítják láthatárát,
Csüggedve néz a végtelenbe szét.
Pennámat mérges nyíllá már nem faragom
Odavan minden háborgásom, haragom.
Feladom minden őrült eszmém, bogaram.
Dalaim éles sólyomszárnya odavan:
Sárból felrepülni kár,
Mikor égig ér a sár.
Nagyobb vagy termetednél
S mondjuk, nagyobb nevednél.
Annál az egynél vagy csekélyebb,
A minek magadat te véled.
A költő dala csalogányszó,
A mely kizeng a lomb alól:
Önbánatát enyhíti véle.
De másoknak dús gyönyörére
Dalol.
Itt élek én Debrecenben,
ebben a porrengetegben,
ez a város régen meghalt,
maradt utána egy aszfalt,
maradt egy-két disznótora,
egy-két kövér professzora,
van itt lelkész,
van itt testész...
Zúg a sötét erdő felettem
És hallgatom felejtkezetten,
Mint orgona búgását áhítat,
Mely szikkadt medrű lelket
Érzéssel átitat.
Ne irigyeld a költőt, hogy lelke mélyein
Mi benned hangtalan, hangos zenébe szól:
A rezdülő hurok minden beszéde kin,
S minek követni őt? ut nélkül vándorol.
Szegény maradtam, mint akkor valék,
Amikor ifjan vándorútra keltem.
Egy emberöltőt végigénekeltem,
Sorsharag és koldusbot... Ez a vég.
Lázas feje a tenyerébe roskad,
Vonaglik már az eszmék forradalma.
A piramis árnyékot ont körülte:
Nagy tervek, álmok papiros sirhalma.
Ketten születtek ugyanegy napon,
Szép őszi hajnalon.
Két összefüggéstelen esemény -
Egy gyermek - és egy költemény.
A természet volt első nagy szerelmem,
Visszhangja még ma is cseng énekemben.
Ő a nagyság, szépség, örök adat,
Mikor egy-egy dal szivemben fakad,
Ő az élet, bárha a szerelem,
Barátság, pálya és más küzdelem
Gond-aggodalma merül is elém -
Ma vallomás, de holnap költemény.
Mikor levetve papi biborát
S minden hivalgó földi éket,
A főpap öltött tiszta lenruhát,
S a legbensőbb szentélybe lépett,
Meghozni az urnak áldozatát,
S feloldani bűntől a népet:
Követve régi gyakorlatot,
Elsőbb magáért imádkozott.