Munkáról szóló versek
Az én lovam kesely lábú paripa,
Szij hátú pej, csillagos a homloka,
Ha rá ülök, hej be szép a járása!
Aki meglát, egy nézéssel nem hagyja.
Csikós volt az apám,
A fia is az lett,
Csináltatott nékem
Fakó kantárt, nyerget.
Nézz körül az emberek világán,
Úgy van, ahogy meg van írva régen:
Mindörökre megfogant a vétek,
Mindörökre elveszett az Édes.
Az Athenaeum gáncsolóinak mesét!
Darázscsoportok mellé szállt le egy csomó
Méhraj, s azok nagy dünnyögéssel ellenök
Panaszra kelvén, hogy leélik a mezők
Virágit, s nékik mézanyag majd nem jutand...
Én, ki papíroson sokat szántogattam,
Baconi mezőben szántogatok mostan.
Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
Szívem gyönyörködik pacsirta dalában.
Kontárnak szidta egy kontár a mestert,
Mit az utóbbi (kár volt) megneheztelt.
Egy gyermek, ki diót enni
Felette igen szerete,
Fára szert akarván tenni
Kertjébe diót ültete.
Sziklát gurítunk fölfelé. Nehéz.
És vissza-visszahull s az éle vág.
Nem baj. Megujra két marokra fogja.
És ostromoljuk a hegyet tovább,
Míg elapad a gát.
Amikor a földet eke vasa szántja,
A szántóvetőnek magasztos az álma...
Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
Ömlik belőle piros búzaszem.
Hajnalba kezdi s estig meg sem áll,
Mélabús hangján folyton muzsikál,
Óh, milyen szépen muzsikál!
Emberhangyák nyüzsögnek szerte.
Aratnak hajnal óta már.
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár.
- Ma ünnepet ül a határ.
Kis falumon néma csend ül,
De a mezőn kasza csendül.
Otthon csak a beteg maradt,
A többi mind búzát arat.
Füstös gyárkémények árnyékából jönnek,
kiszikkadt göröngyű szomorú mezőkről,
rongyosság kíséri életükön végig,
nyavalya és éhség sorvasztja a testük,
de szemükben izzik jobb jövő tudása
s lázadás a sorsuk rossz gazdái ellen.
Alig virrad, a szürke, rongyos tábor
Ott áll már megszokott helyén
És meg nem válik a gyár kapujától,
Míg veszve nincs minden remény.
Hideg a tél, hótól fehér -
És nincs kenyér!... És nincs kenyér!...