Versek az irodalomról és a költészetről
A költő dala csalogányszó,
A mely kizeng a lomb alól:
Önbánatát enyhíti véle.
De másoknak dús gyönyörére
Dalol.
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
Lelkem folyvást viharzik,
Árad, dagad,
S fölötte egyre rajzik
Kép, gondolat.
Paul Kockot olvassa
Zsanetke szűntelen,
Főleg ha jó atyus,
'S mamátska nincs jelen.
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt:
Gyógyító balzsamát szenvedő magamnak,
Oh hagyd erejét lelkemben a dalnak!
Uram, ne vedd el tőlem még a dalt!
Öregeste ódivatu költők
Bordalait sorra olvasom,
Agg betűk, mint nemes, vén szőlőtők,
Húzódnak a sárga papiron.
Költő vagyok és katona!
Ugy rendelék az istenek,
Hogy szivemre és vállamra
Nehéz terhek feküdjenek.
Vészt jósol a felhők taréja,
A szél szilaj danába kap,
Az élet kínja, mint a héja,
Vijjogva a szivemre csap.
Lőwy Árpád és a magyar nemzet.
Irodalmunkban, - büszkén mondom -
Nincs több olyan tipikus költő,
Mint Lőwy Árpád, akit ismer
Már egy egész nagy emberöltő.
Szűz borzongások, pompás szavak,
Új, nagy látások királyfia volnék
S lelkemen, szép, pogány lelkemen
Egy csúf rontás ül, pusztít, bitorol még.
Dalost temetnek csendesen,
Toronyban semmi hang -
Ha gazdagon fizettetik,
Beszél csak a harang.