Berzsenyi Dánielmagyar költő |
Partra szállottam. Levonom vitorlám.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Én is örömre születtem
Arkádia berkében,
Rózsapárnán szenderegtem
Cypris ambrás ölében.
Az aranyszázad istene
Pásztorai közé kene.
Mint majd ha lelkünk Lethe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S ujjászületve, nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz leng...
Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Égi csendesség fedező homálya
Leng reád, ó szent Egyedülvalóság!
S szívemet békés kebeledbe inti
Mágusi vessződ.
Mi a földi élet s minden ragyogványa
Nélküled, oh boldog Szerelem érzése?
Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya,
Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése.
Itt, a kék Balaton partja virányain,
Hol minden mosolyog, mint az aranyvilág,
Hol dús búzakalász rengedez a mezőn,
S a halmok koszorús oldalain ragyog...
Szívem zsenge szerelmeit
El nem törli tehát a repülő idő,
Sem más lyányka kacér szeme
Fel nem bontja, Dudim!
Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez...
Elröpültél már, szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.