Ihlet
Égnek a lelkemben gyönyörű szavak
És nem tudom papírra vetni őket...
Haragos erdőn dudol a szél,
Visszatekintget egyre a tél.
Dalt nekem, dalt, oly ihlettet,
A minőt még lant nem zengett,
A minőt még nem énekle
Sem pacsirta, sem fülmile!
Isteni láng, szent költészet!
Sugározd át énekemet:
Mert ő tőlem dalt kiván!
A fájdalomból sohse lesz dal,
Vagy csak idővel, mikor enyhül.
Mindig azt kérditek tőlem,
Dalaim honnan meritem,
Honnan jő a gondolat?
Kérdjétek a természetet,
Hogy honnan jő a kikelet,
Hozva a virágokat.
Az én bánatom
Végtelen, mély, mint a tenger,
S mint ez, gyöngyöket terem.
Ismeritek szivemben
Az örök fájdalmat,
S csodálkoztok, hogy e szívből
Vidám dal fakadhat.
Én nem emlékszem a szemedre, szádra,
S hiába "idézném" a szellemed,
Nevetnél az együgyű ócskaságon,
Asztalbillentő bűvész-mutatványon -
És nem jelennél meg.
A verspillangó felrepült.
Tágul a kék ég körülötte.
Mint a báb: bámulok utána -
Báb-életét szétfeszítette.
Fogytán a rím. Halkabban csendül,
Tudtam egy dalt a szerelemrül.
Az évek szárnya gyorsan rebben,
Más nóták jöttek, elfeledtem.
Daltalan húsz nyaram!
Hová zuhantatok?
Hová fakult vakító fényetek?
Hová hűlt izzó tüzetek?
És hova halkult zengő hozsannátok?
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány,
A hegedűt kis álla alá tartja,
És játszik rajta, ahogy kedve tartja,
Van költő, kinek lelke hegedű
És játszik rajt' egy lány.
Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!
Hová ragadtok? melly ligetek, s setét
Ernyőkbe visztek? mennyei lángotok
Szerelem és fájdalom beh egyek!
Szerelemnek örvendezni, fáj;
Fájdalom nyujt annak édes emlőt;
S csak növeszti minden akadály.