Versek a hazáról
Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád
Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
Égj tisztán, mint a szent oltár lángja hazádért,
Küzdj fel az érdemnek sziklatetője felé...
Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Honom, végső határidon
Letérdelek,
Feledhetetlenek nekem
Ezen helyek.
Még egyszer te nekünk nem kellesz, nagy nevü író,
Nem vagy az isteneké, nem vagy az embereké...
Hosszú életet élj, hogy elérd, amit mi reméltünk,
S ami reményünkön túl vala, érni reméld...
Az én fajtámnak e hazába'
Volt része sok hadakozásba',
Véráldozatba', veszteségbe',
Elismerésbe', tisztességbe',
A hatszáz éves vándorúiba'...
Elzavart falucskák
Kéklő hegyek alján,
Madárfütty az erdőn,
Vizomlás a sziklán!
A szerelem gyertya, vagy mécs,
Lobog, lobog, de hát végre -
Szivben minél jobban ége
Annál hamarább lesz vége.
Indul már csapatunk
Fel Galiciába,
Megmutatjuk ott, hogy
Nem indult hiába.
Ősi fák közt tiszta téren
Meghajoltan, hófehéren
Szent aggastyán lépeget.
Lelke szétszáll sok mindenre
S sző tervezve, elmerengve
Boldogító szépeket.