Versek a hazáról
Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
Szép voltál fiatalb lévén, én Virtem, öregszel
S címeres ékidnek csak töredéke maradt.
Régi lakósidnak, kikkel múlattam ölödben,
Része tovább szállott, része pediglen elhalt.
Tenni kell! - szól, aki ráér.
- S erre ki ne érne rá? -
S szónokká lesz, a hazaér',
Hogy tegyen, mint álmodá.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!
...
Egyiknek neve Buda vala,
Ki ez országot megvette vala;
Hogy az Árpád megholt vala,
Árpád után ő kapitány vala.