Versek a hazáról
Érjen el halálom
Bárhol a világon:
Csak hazám földjébe
Ássatok el engem!
Hagyjatok anyámnak
Kebelén pihennem!
Be szép vagy, be szép vagy
Édes Hortobágyom,
Nincs teneked párod
Hetedhét országon,
- Sehol a világon.
Űzött a szél, a hab, az átok,
A félelem s a fájdalom.
Testvér-hajók: törött hajók,
Most itt fekszünk a zátonyon.
Hortobágyon álldogálok,
Nézem a nagy pusztaságot,
A jószágot, a napkeltét,
A pásztorok tarka rendjét.
A költő, a példátlan, régi nagy
Megbélyegzett Téged s megátkozott,
Állatok erényének hirdetett,
Robbanó lelke teljes erejével
Útált és megvetett.
Isten hozzátok, szép halmok, és te, kies táj,
Hol bölcsőm rengett ősi fa árnya alatt.
A falu ködben, a torony se látszik:
Leborulok a hontalan magányban.
Fülem a földhöz nyomva figyelek,
Kiveszem tisztán: zúgnak a harangok.
Cudar egy sötétség; könnyemet se látom.
Pedig egyebem sincs könnynél a világon.
Anyaföld, imádlak! hisz' egy vagyok veled,
Csak mint bármely fűszál: terméked, gyermeked.
Te oltasz a szívbe örömet, bánatot,
A test és a lélek erejét te adod.
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.
Fecske, fecske, Isten madárkája,
Itt a házunk, szállj le szépen rája.
Áll a ház is, a fészek is rajta,
Te utánad, hej, mennyit sóhajta!
Szeresd, szeresd honfi, leány, hazádat,
Mint az édes, mint a szülő anyádat.
Koporsódig hüséges légy iránta,
Hüséges légy örömébe, bujába.
Alkudtál s mondtad: "nem kell, amit ti szerettek,
Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás;
Munkabiró lelket kívánok, félni tudatlant,
S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.
Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.
"Honnak élni, értte halni
Többet-vesztve, szép tökély,"
Szól az ifjú; s öntagadva
Szent hon-érdekeknek él.