Lendvai Istvánköltő és újságíró |
Akárhová huz szived és agyad,
akárki a kedvenc vitézed: a
Duna táján megvonva magad,
te csak Hazád nézzed.
Adott a sorsom még egy pincét,
gondzápor elől ereszem, -
öreg boroknak egy jó pintjét
itt gyertyalángnál beveszem.
Aranymécs a mennyország ablakában,
magadtündöklő égi rejtelem:
tán Isten tett ki oda irgalmában,
jelül, hogy haragja nem hirtelen,
s még van remény, hogy önmagunkba szállván,
a jobbik útra mind rátérhetünk,
míg ránk nem dőlt a véresarcú bálvány -
ó, hajnalcsillag, kit hirdetsz nekünk?
Hová repülsz, ó Ének, szívemből bújt madár,
még vérem melegétől tüzes? És mely határ
fogad? Hozzá találsz-e, emberi szív, ha vár?
A Tisza partján kószál valaki
derengő Hold ezüstjén, némaárván.
Eltűnődik egy komor, ósdi bárkán,
hol búját harmonikán sírja ki...
Mikor a Harc kegyetlen, égő lélegzete elállt
és hajnal szürkült a mocsarak fölött, amerre dúlt a vész,
és keletről csöndesen fölétek hajolt a nap, szomorú szanitéc...
Én Jézusom, fehérruhájú kis Jézusom,
Minden gyermeké vagy, én jól tudom,
S a te boldogságos éjtszakádon
Öröm daloljon e kerek világon.
Az Ősz leült a diófánk alá
és hátradőlve pihen a padon,
öreg zenész, derűsen, szabadon.
Vörösen futnak a magyar éjszakák,
és szájuk egy néma seb.
Magyarnak még soha kevesebb.