 | Erdélyi Jánosügyvéd, akadémiai tanár, költő |
Röpűl hajód vizek felett,
Menj ifju, menj, isten veled!
Vitorládat mely lengeti,
A szellő is még nemzeti.
Vivének-e földet, egy maroknyi földet
Bujdosó gyermekid, ó haza! belőled,
Hogy a távolban se váljanak el tőled?
E vidék-e a szellők hazája,
A források élő csatornája,
Hol világot választó fejével
Szolgál a bérc két tengert vizével?
Ha szíved a hazáért
Ugy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped...
Még iskolás fiú korában
Mátyás egy könyvvel tarsolyában,
A háztól elszökött,
Suhancnak öltözött.
Isten, magas vezére
Árpád csatáinak,
Buzdúlj dicső segélyre
Késő utódinak!
Mátyás király a barázdát
Egyenesre szabta,
És a vékát, ha tetés volt,
Egyiránt lecsapta.
Hallottuk, e század mint lépé fel,
Mint kelt ölén a harcok óriása,
Kinek világra dörgő bajvivása
Trónon királyokat sápaszta el.
A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege;
Csaplárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjessz tüzet.
Fájátul a levél, Gömörtül én
Búcsúzom a halvány ősz kezdetén.
Vendég valék, úgy jöttem, úgy megyek;
Akarja ég, hogy én boldog legyek.
Mindig hazáját félti a magyar,
S előtte angol, német, franc kapdája;
Utána szabva lelke és ruhája;
Szóban pazérló és tettben fukar.
Jössz te, szellő, kék hegyekrül,
Hol fenyők között suhogtál?
Jössz a tengernek szinéről,
Hol habot törél s hajókat?
Vagy mezőjéről csatának,
Hol magas zászlót emeltél?
A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Oh szerelem! lengő hajak,
Hajnalmosoly, rózsás ajak;
Magas szemöld, sötét szemek,
Honnan nyilak lövellenek:
Selyemkarok, picin kacsók,
Kis lábak, a táncért valók...