 | Vachott Sándorköltő, író, ügyvéd |
Őszi táj felett bolyongok,
Búmban egyedül;
Fergeteg veszen lapályon
És tetőn körül.
Gonddal jár a gondolat,
Gondtalanság unalommal,
A gyönyörrel szédülés,
Érező szív fájdalommal.
Kebelből vedd a szót,
Ha vágyad írni kél:
Csak úgy beszélsz valót,
Ha szókat ott lelél.
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem mint csóváltad fejed'!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Mit álmodál, mondd, szívem gyermeke,
Ki oly mosolygva kelsz?
Talán kis őzet láttál zöld mezőn?
Anyádnak mit felelsz?
Az vagy, kies vagy, fénylő Balaton!
Ölelve tartnak a part karjai,
S mert mondhatatlan szép ezüst öled,
El nem bocsátnak, a gyönyör miatt.
Kik szirtes országúton,
Rázó viharban,
Előhaladtanak:
Az elszánt férfiak,
Most mellék-útakon,
Csüggedve, tört-szívvel bolyonganak.