 | Batsányi Jánosmagyar költő |
Im, a tavasz vége még el sem érkezett,
Már is a forró nyár heve következett.
Állj meg, akárki vagy! s tekints e táblára:
Itt nyugszik, s változik hajdani porára
A nagy Orcziaknak jeles unokája,
István, az ifjúság fő dísze, példája,
Ki tizennyolc nyarat fellyül alig ére,
Hogy éltének jutott hervasztó telére.
Ha mikor napjaim homályba borulnak,
Ha víg kedvem változik,
Minden vígasztalás távozik,
S komor gondolatim háborogva dúlnak:
Ó Fánni! szép szemed egy tekintetére
Új nap jő legottan elmémnek egére.
Ne félj, ne félj, kedves lélek!
Ne távozzál előlem.
Mondtam, hogy már nem remélek...
Miért tartasz hát tőlem?
Ah! hogy beszéljek újolag
Őróla néked, árva szűz!
Holott szemedből, hív alak,
Egy könyv most is más könyvet űz?
Ki nyög? melyik boldogtalan
Kiált megint e bú helyén?
Ki háborít fel úntalan
Magánosságom éjjelén?
A mindent elrontó idő hatalmának
Már egyszer e hajó is engedett:
De közjóra termett jeles nagy urának
Szavára még egyszer feléledett;
S bár néha e gyakran háborgó tengernek
Hullámi majd eget, majd poklokat vernek, -
Megvetvén a szelek mérges ostromait,
Bátorsággal járja kiszabott útjait.
Új koszorút, múzsám! ama szép elmének,
Kit tudós polgárink újra tisztelének.
Mert bár egykor szívünk nem várt mély sebének
Oka volt, - bocsánat ebbéli vétkének!
"Mint égő fáklya, mely setétben lángol,
S magát megemésztve másoknak világol." -
Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,
S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,
Mint oszlik az elmék éjjeli homályja...
Ha még soká szeretlek-e,
Könnyes szemekkel kérdezed,
Természet édes gyermeke!
Ama dicső magyar lesz tárgya versemnek,
Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;
Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,
Duna mellékire vezérlé táborát.
A martinyesti ütközeten elesett magyar vitézek sírkövére
Mink is ezen vérhelyre jövénk, koronánknak örökjét
Visszaszerezni, Koburg bölcs vezetése szerént.