Szomorú szerelmes versek
Hajh, miért születtél
Magas palotába'?
Mért nem vagy a pásztor
Mezítlábos lánya?
A' virágnak lelke elszáll
Illatsóhajában.
A' csillagnak lelke elszáll
Megtört sugarában.
Lelkemadta teremtette,
Az ágyam már megvetette,
Megvetette halálágyam
Az én égbe rontó vágyam.
Sírhatnék... Élted késő alkonyatán
Gonoszul megcsúfolt a sátán,
Mulandó bájak hervadt asszonya.
Oh, fájó, szívbe markoló csoda:
Te megáldott egy boldog nászban,
Tört liliom özvegy gyászban,
Bús csendjében egy fülledt őszi éjnek,
A gonosz odalökött egy hivének...
Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Nem nevezném egyébnek a szerelmet,
Ha e helyett akarnátok egyebet,
Mint az élet rózsájának, mely azért
Virit, hogy szivünkből szíjjon piros vért.
E helyet elbódúlt szerető keresé ki magának,
És szomorú fákkal rakta meg a szomorú.
Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
Melyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal...
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.
Mikor én kis gyerek voltam,
A lányokra nem gondoltam:
De mikorra legény lettem,
Sok szép leányt megszerettem.
Szent berek, itt hol örök vizeid forrása kicsordúl,
S illatozó partján habja csörögve lezúg;
S hol, puha fészke felett nyögvén philomela keservét...
Mondjátok, a szívemmel mit akartok?
Ezer darabra tépni,
Hogy a szél vele fusson?
Zöld ágon kis gili
Zokogva búg,
Mert társát nem leli;
S mindegyre búg.
Női világ, te habzó tajtéktenger,
voltam ladik rajtad és vasnaszád.
S mint torpedó is bujtalak setéten
s szívemen hordtam a halálkaszát.