Szomorú szerelmes versek
Szomorú leszek mig élek,
Már mégcsak nem is remélek,
A' ki elvagyon feledve,
Hogy lehessen annak kedve.
Vásárhelyi Piac-utca be széles,
A Mucsiné Örzsi lánya be kényes.
Ha végigmegy a nagy utcán, ihaja,
Minden legény utánanéz, igaz a!
Csillagos az ég, szép csillagos,
Rózsafa levele harmatos:
Könnyemtől harmatos levele,
Éretted, éretted hulla le!
Amott egy agg cserfa zöldűl,
Tetejében vadgalamb űl,
Ott űl, ott űl s oly búsan szól,
Hogy a levél hull az ágról.
Láng vala keblemben, s ah késtél oltani lángom;
Szinte halék, s tőled nem jöve lyányka segéd.
Szép tavaszom mezején, mint isteni Grácia, bolygék,
Sok dagadó kebel, ah, gyúla szerelmem után.
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Haragszik rád az én anyám,
Az én kedves, édes anyám,
Szid is téged nagyon-nagyon,
Kivált ha én nem hallhatom.
Küzdök, miként az áruló,
Kit a hon átka nyom;
Lelkem beteg, mint nyár hevén
Elégett liliom.
Vándor Remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.
Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,
A multban képednek árnyékát föllelem,
Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:
Dúsan és gazdagon lelked vonásival.
Fáj a szivem, majd meghasad;
Szeretnélek, de nem szabad;
Nem szabad, mert semmim sincsen,
Húsz forint bér minden kincsem.
Hajh, miért születtél
Magas palotába'?
Mért nem vagy a pásztor
Mezítlábos lánya?