 | Fülöp Áronköltő |
Felragyog az esti csillag szelid fényben,
Kedves ragyogását elmerengve nézem.
Szende sugarain lelkem buzgó vágya
Menny felé siet, a csillagok honába.
Egy nyomtatott írást
Kaptam tőled, János,
Mely nemös szándékban,
Látom, nem hiányos.
Megostoroztad őket, Istenem,
A kik gáládul ellenem valának;
És érezék sajgó csapásait
Igaz haragod sujtó ostorának.
Büszkén kanyarga széditő magasban
A bérc szülötte, a királyi sas;
Majd a felhőkbe rejté termetét, majd
A földre szálla játszi könnyüséggel.
Kecskerágó, sárga répa -
Ennek a fele sem tréfa!
Árpád s Anti összebujnak
- Csitt te, csitt te, hallga! -
Meglapulnak, súgnak-búgnak,
Édes anyjuk hallja?
Amikor születtem megjelent az átok
S feketére festve ringó nyoszolyámot,
Ördögi mosollyal vigyorogva szólott:
Koporsód zártáig sohase légy boldog!
Azt mondják, nincs szívem,
- Igazuk van abban.
Valakinek régen
Zálogba od'adtam,
S értéktelen holmit,
Lim-lom közé vetve,
Soh'se adta vissza,
Magánál feledte.
Hajh, miért születtél
Magas palotába'?
Mért nem vagy a pásztor
Mezítlábos lánya?
Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.
Mogorva vén idő mosolygó leánya
Én reám hijába mosolyogsz, hijába!
Nem epeszt, nem csábít üde ajkad csókja,
Szerelemre nem gyujt arcodon a rózsa,
Szemed hjába ontja bűvös, bájos fényét,
Olyan lettem én már, mintha nem is élnék.
Ez aztán a furcsa eset!
El sem hinném, hogy megesett,
Ha egy száz esztendős gólya
Maga nem beszélte vóna,
S nyomban hitet nem tesz rája
Három tücsök s hat veréb.
Az angyaloknak kara zendül:
Krisztus szállott alá a mennybül!
Dicsőség fenn, a földön béke,
Megváltva világ bűne, vétke!
Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!
Őszi este, csendes alkony -
Némán ülök a tóparton,
Szomorú füz lombja hull rám,
Altató dalt zsong a hullám.
A temető gyászos homályán
Egy sugár ma is átdereng,
A kegyelet égből leszállván
Megáll a sirhalmok felett,
S zarándokol az özvegy, árva,
Szemekbe' könny, az arcokon gyász,
S hol enyészet ül egymagába:
Templommá lesz a néma ház.