 | Fülöp Áronköltő |
Mennyi csillag ragyog a végtelen égen,
Mennyi magyar hullt el eddig csatatéren!
Ha mindannyi magyar csillaggá vált volna,
Kétszer annyi csillag kelne az égboltra,
Ég be fényes volna!
Nem haragszom a rózsámra,
Kibékültem már vele,
Én vagyok most a falunak
Legszelidebb embere.
A temetőkertben új sír domborodik,
Alatta a legigazibb
Barát porladozik.
Föld egy-egy fiának
Csak öröm a kenyere,
Mig asztala másnak
Tisztán búval van tele.
Nekem is van bőven
Búm, mig az örömben
Vagyok templom egere.
A hódmezővásárhelyi "vigasz" c. emlékkönyvbe
Olyan közel hozzá, olyan messze tőle,
Én e sivár földön, ő a temetőbe',
Én e süket zajban, ő az örök csendben,
Én siralom völgyén, ő csillagos mennyben...
Felragyog az esti csillag szelid fényben,
Kedves ragyogását elmerengve nézem.
Szende sugarain lelkem buzgó vágya
Menny felé siet, a csillagok honába.
Egy nyomtatott írást
Kaptam tőled, János,
Mely nemös szándékban,
Látom, nem hiányos.
Megostoroztad őket, Istenem,
A kik gáládul ellenem valának;
És érezék sajgó csapásait
Igaz haragod sujtó ostorának.
Büszkén kanyarga széditő magasban
A bérc szülötte, a királyi sas;
Majd a felhőkbe rejté termetét, majd
A földre szálla játszi könnyüséggel.
Kecskerágó, sárga répa -
Ennek a fele sem tréfa!
Árpád s Anti összebujnak
- Csitt te, csitt te, hallga! -
Meglapulnak, súgnak-búgnak,
Édes anyjuk hallja?
Amikor születtem megjelent az átok
S feketére festve ringó nyoszolyámot,
Ördögi mosollyal vigyorogva szólott:
Koporsód zártáig sohase légy boldog!
Azt mondják, nincs szívem,
- Igazuk van abban.
Valakinek régen
Zálogba od'adtam,
S értéktelen holmit,
Lim-lom közé vetve,
Soh'se adta vissza,
Magánál feledte.
Hajh, miért születtél
Magas palotába'?
Mért nem vagy a pásztor
Mezítlábos lánya?