Versek a kedvesemnek
Ki a homályba bevilágolsz,
Sivatagban vezetve lángolsz,
Ki a ködön túl élsz az égben,
Ragyogj fölöttem minden éjen!
Nem volt nekem, szőke kis lány...
Nem volt nekem, szőke kis lány,
Egyebem a szivemnél,
De már a' sincs, mióta rám
Egy pillantást vetettél.
Szem, oh szem,
Mennyei kék szem!
Szőke pompájú hajak,
Rózsafán termett ajak,
Arcvirágok, melyeket
A szerelem ültetett,
Bérc havából fútt kebel,
Telve égi érzetekkel...
Szivedre hajtva fáradt fejemet
szeretném magam elfeledni
s mint örök vándor, ki megérkezett,
mult éveim súlyát levetni;
sorsomból életedbe térni,
onnan tovább sohase menni...
Hasztalan van olvasásom,
Nyugtot nem lelek;
Munkátlan toll áll előttem
S puszta levelek.
Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már, hogy először elért
S meghalnék, ha most,
Először, el nem érne.
Mi sugárzik gyémánt szemed
Tündér világából?
Mi kiált szerelmes szíved
Szűz dobogásából?
Csillog a hold fényén a torony,
Közel vagyok hozzád, angyalom!
Jöttömet nem sejted, úgy-e bár,
De tudom hű szíved mégis vár.
Nem aki lomhán és sugártalan jő,
Az agyra gondot és a szívre gyászt hoz,
Nem az a csend borul le néha rám:
Koronás, hermelinpalástos...
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! hallod...
Az én kedves violámnak
Mi jutott az eszébe?
Piros hajnalhasadáskor
Felöltözött fehérbe.
Szemem lehúnyva hallgatom
És föligézem arcodat.
Te ringatózol a dalon,
Te rengeted a húrokat,
Téged dicsérnek a vonók
És áldanak a trombiták,
Csellókban a vágyam zokog,
Dobokban a szívem kiált.
Nem tudom: foglak-e látni
Tul a' földön tégedet?
Ó! ha látlak, elfeledjem
Elfeledjem éltemet.
Esküszöm tenéked, Laura!
esküszöm, hogy nem szeretlek.
Úgy suttogok mostan az éjnek,
Mely sorsodat és sorsom rejti,
Mint egy bibliai
Ének,
Kit Dávid király talán énekelt.