Versek a kedvesemnek
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
Mély, puha álom - sárga féltés
ez a mimóza-virág!
Vasárnap reggel, tavaszi daccal
ezzel köszöntök reád...
Lenge szál volt hit- 's reményem
Az ábrándok hálójából, -
Mit a' képzelet bocsát ki,
Mint ezüst pók, önmagából.
Lányka! ha lassu dobajt hallasz s ajtódon az álmak
Tűnedezése között szellemi hármas ütést...
Mint a gyenge virág haldokló fára fonódik,
S repkény karjaival tartja ölelve hiven...
Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.
A vállamig is alig-alig érsz.
Szivemben: angyalok kara.
Dalol, a szerelem dala.
Sokáig vártam e csodát,
Egy élten át...
Két szegény karomat kinyujtom
Száz mértföldre. Hat éve
Már, hogy először elért
S meghalnék, ha most,
Először, el nem érne.
Hasztalan van olvasásom,
Nyugtot nem lelek;
Munkátlan toll áll előttem
S puszta levelek.
A környéken harmonika,
koronként könnyel kornyikál,
autó fut el, port ráncigál.
Vándorpálya, róna, hegyvölgy
Kitől messze vet;
Fölvarázslod báj alakban
Hiv emlékezet!
Ifjukoromnak eszményképe,
Te voltál az a lány!
A költő bájos felesége
Te lettél azután.
Fogadd el, édes Emmim,
Virágaim szebbikét:
Szerelmem ülteté ezt,
Szerelmem ápolá.