 | Verseghy Ferencköltő és nyelvész |
Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka,
meg-indulé Te szived,
midőn sirva szorongattya
kezedet szerelmesed?
Bel mocsok nélkűl ragyogó Igaznak
elhiszem, Flaccus! hogy epés nyilakkal
töltt tegez nem kell, mikor a' vadaknak
járja lakásit.
Álla Fillint egy ház ajtón,
zörge mondván, ki van ithon?
Fillint vagyok, nyisd-meg kintsem,
felel Klári, nem! nem!
Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod' karjánn, ki urad' fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
Halványodva kerűlsz Klárika! engemet,
mint a' szarvasünő, melly veszedelmeket
vélvén lenni nyomában,
réműltt annya megé szalad.
A' zöld árnyéknak hivessében,
mibőn Zefir támadt az Égben,
egy forráshoz ült Rozilis
és melléje Dafnis.
Dámon, hát csak elfelejted,
férjfi esküvésidet?
Száraz szemmel sírba ejted
pártod által Czidlidet?
A' szeretet csupa lelkekben gyakorollya hatalmát,
's a' dühödő kéjnek rút tüze barmot igáz.
Kertemben szunnyadozván
o Borcsa! láttalak,
's örömre gyúlladozván,
álmomban híttalak.
Hasztalan édesgetsz lauruskoszorúval Apolló!
nem dalol illy bérért verseket, a' ki okos.
Ah! hasztalan már minden erőltetés
Dorkám! naponkint alkonyodik tüzem.
Kinlódva hívom vissza Cziprist
's meg nem akar könyörülni rajtam.
Te gallyas fáknak bús lakossa
e' gyöngyös forradékok mellett!
Ammint barna szemöldökit
Dámonnak, Gliczerám! vagy deli termetét
átilletve magasztalod,
jaj! hogy duzmad epém! hogy löki véremet
a' szív! Meghalványodik
töstént arczolatom, háborodott eszem
elhágy; nedvesedik szemem,
's gördűlő könyeim, bárha tagadgyam is...
Eggy lyánka, vagy menyecske
kell Papagénónak.
Csak illyen gerliczécske
tehetne boldognak.