Vigasztaló versek
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
A' szunnyadó fél földet örökre nem
Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály,
Midőn kelet' rózsás öléből
Nap mosolyog ki, - letűn az éjgyász.
A Szerencsével ne pörölj, barátom,
Hogy reád nem néz s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
Látszik is ollykor.
Búsuljon a ló, elég nagy a feje
De mit töröm fejemet? hiszen nemcsak engemet érdekelnek
A gond s a sok bajok is, ily szomorún mások is énekelnek.
Alig vagyon, aki oly nagyon örülhessen,
Hogy néha ne kesergene keservesen...
Háromszor füttyentett az aradi vonat.
Elviszik, elviszik már a huszárokat!
Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
's csókjára megrezzen a' rózsalevél,
sír Lilla, 's az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.
Könjebséget érzek szörnyű gjötrölembe
Az egj vigasztalás elbágjat szívembe
Hogy már nem sokáig leszek ez életbe...
Faluvégen áll a szent kép,
Szűz Mária képe,
Dal és illat lengi körül
S tulvilági béke.
Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.
Egy újszülött gyermek halálára
Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke; -
Szülék, ne sírjatok!
Mint a' földnek sohajtása,
Száll a' felhő, száll az égre.
Nincs miért csüggednem!
Aki gondot visel az égi madárra:
Engemet sem hagy el, legyek bármily szegény,
És bármilyen árva.
Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
Mesemondók, költők, álmodók...
A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég...
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.