Vigasztaló versek
Tudom, hiába mutatok az égre,
ön csak a földre néz:
a mélybe,
ahol szívének kincse van elásva.
Tudom, nem hallgat a vígasztalásra.
Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.
Oh simogasd meg gyötrött lelkemet,
Mikor epedve száll, sóvárg Feléd.
Te édes gyermek!
Szemedben a könnyek,
Mint harmatcseppek,
Fényesen ragyognak,
Szép homlokodra
Sötét felhők jönnek,
Mély árnyat adva
Drága bánatodnak.
Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
's csókjára megrezzen a' rózsalevél,
sír Lilla, 's az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.
Nincs miért csüggednem!
Aki gondot visel az égi madárra:
Engemet sem hagy el, legyek bármily szegény,
És bármilyen árva.
Tavasz ébred a világon,
Bimbó fakad száraz ágon,
Zöld levél, virág lesz rajta, -
Ha az Isten úgy akarja.
Szólongatom olykor magam: be szépek
A föld csudái, látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?
Titokzatos, csodás tengerfenékre
Gyakorta vitt a gyermekképzelet...
Búvárnak lenni - igy gondoltam egykor -
Mesékbe illő boldogság lehet.
Búsuljon a ló, elég nagy a feje
De mit töröm fejemet? hiszen nemcsak engemet érdekelnek
A gond s a sok bajok is, ily szomorún mások is énekelnek.
Alig vagyon, aki oly nagyon örülhessen,
Hogy néha ne kesergene keservesen...
A boldogság akkor jön, ha nem várjuk.
Fehér fátyla a lelkünkre borul.
Észre se vesszük, csak, - ha tovaröppent.
S akkor: siratjuk balgán, botorul.
Ne szomorkodj, édes atyám,
Azért, hogy én távol járok,
Lelkemet nem gátolhatják
A legtávolabb határok.
A' szunnyadó fél földet örökre nem
Fátylozza éjköd, holdtalan éjhomály,
Midőn kelet' rózsás öléből
Nap mosolyog ki, - letűn az éjgyász.
Mesemondók, költők, álmodók...
A pásztor-sípon sír a régi nóta,
Meghalt a kedv, a pásztor-tűz nem ég...
A mesemondók elnyűtt szövőszékén
Nem kelnek-élnek vidám, új mesék.
Valaki az éjben
Kínos zokogással
Sorsát panaszolta...
Odaléptem hozzá
És így énekeltem...