Versek a természetről
Szép téli nap volt és az égbolt
Oly nyájasan nézett le rám!
A sokaság közt járva-kelve,
Magamnak e dalt suttogám...
Friss didergő hajnal. Már az óra négy.
Pesti szegényasszony, hát te hova mégy?
Megyek a munkába, húzom lábomat,
Megyek lapátolni utcán a havat.
Kis kertben kedvesen bólint felém
A mályva, viola, bazsalikom
És én nagy, rejtelmes, mese-virágról,
Túlfinomult kelyhekről álmodom.
Kis barna fejfa, korhadó,
Temető árka mellett...
Szegény bűnösnek igy is jó;
Alatta megpihenhet.
Fölmosolyg a hajnal
Bíbor köntösében,
Uj életfény reszket
Harmatos szemében.
Földrengés, vagy villámcsapás alatt
A Hargitán egy szikla meghasadt.
Fák levelén, arany szalmán
Hűs szél suhan finom nesszel.
Szivemre hullt szép hangulat
Megfogott és nem ereszt el.
Az égperem megint megéled,
Hol tegnap elfakult a nap,
S torz testéből a barna éjnek
Hajnal-vércseppek csurganak.
Szellő támad délről s fujdogál melegen,
Olvasztja a jeget a büszke bérceken,
Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani,
Szegény rabnak végre tágulnak láncai.
Tündérjátékai a nyárnak:
Enyelgő sugár, lepkeszárnyak,
Virágsóhajtás, fecskeének -
Hol vannak, óh hová tünének!
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Ragyogj, ragyogj még, őszi napsugár,
Melengesd testét az elaggott földnek!
Szánd meg szegényt, óh nézzed, mily kopár,
Talán nem is zöldül ki soha többet.
Fut az őz az őszi kertben
Rigó rikolt, jaj be kár!
Zúzmara sincs, szél se lebben
Mégis elfutott a nyár!
Szürkül a hónak bársony leple,
Fehér szépsége tovatűnt,
Valami hamvas szín belepte
Az egész tájat odakünt.
Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancuros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egyhelyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket fejbólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel...