Versek a természetről
Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Melly szép vagy te, Természet!
szép Anyja a belőled serkedező cseppeknek.
Esméri kellemed minden minden alakságodban,
mégse lát.
Itt - hol a Tér bús homályán
az örök éj képesül,
s a Fák alig ingó gallyán
egy-egy alvó madár ül...
Ha a nap leszállva eltűnt,
Mint egy fényes képzelet,
S a sötét éj fátyolával,
Elterűl a föld felett...
Mely, magas égnek szegezett fejeddel,
Mint király, állasz vala társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Láttátok-e a fényes napsugárt,
Midőn a hegy mögé nyugodni szállt,
S utána azt a sok szép csillagot,
Amely a sötét éjben ragyogott?
Mért ne lennék én víg, mért ne játszodoznám,
Ha a tiszta égről fényes nap mosolyg rám?
Itt a tavasz újra, lombja lesz a fának,
S mért ne örülhetnék a kis ibolyának
Úgy, mint egykor régen!
Üt az óra egyet... kettőt...
Kandallómban hamvad a tűz...
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;
Leáldozott a nap, nem szól már a kolomp,
A tópart fövényén kikötve áll a komp;
Pihenni tért a nép, a kicsi ablakok
Sötétek, ámde fönnt ragyognak csillagok.
Mily szép a Föld! - mező ha zöldel
S nyár derekán aranykalászt terem;
A folyamakban hal tenyész s a háló
Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem.
Égő Nap! a Menny királynéja Te,
Ki trónodról tekintsz a földre le.
Életet, áldást árasztva le ránk,
Szivem tárom ki előtted - Anyánk!
Megyek városból ki, messze
Hol nincs autó s velocipéd,
Hol csak virágokkal beszélek
S a tücsök mond el egy regét.
Bármerre is, tekint a szem,
Mindenütt: élet! élet!
Rózsás öléből hinti szét
Anyánk, a nagy Természet.