Versek a magyar nemzetről
Emléked nincsen és mégis kiáltva
Beszéli, hogy nem élsz, hogy megbukál...
Elvégeztetett? - Nem.
Mostan kezdődik újra.
Az újrakezdés arany jelszavát
Minden magyar kapura
Véssük fel, véreim!
Kit hord örök hír s diadal,
Kiben szivünk ver s zeng a dal,
Mit idő el nem öl:
Honod, mely büszke rád s szeret -
A Hunyadiak, Zrínyiek
Hazája - üdvözöl!
Európa csendes, ujra csendes...
Európa csendes, ujra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Meghalni... ifjan... Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Múltadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény,
Hanyatló szép hazám!
Miattad vérzem én.
Nem egy húron pendülünk, uraim, nem!
Hogy' üljek egy asztalhoz véletek,
Kik azt sem tudjátok, hogy árva népem
Milyen nyomorult és milyen beteg.
Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.
"Diák, írj magyar éneket,
Diák, a Földön Dante is élt."
Kacagott, kacagott a diák.
Tavasz ha jő s virágival
Hegy-völgyön elterűl;
A lomb közt néki édesen
Dal zeng üdvezletűl.
Mint villámlás valál, fényes, rövid.
Nem tudni honnan, nem tudni hová...
Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud...