Magyarország
Magyar porszem! a forgó szél
Miért ragad el rohanva?!
Omladozó udvarházak,
Elapadott szivek hamva...
Mint éhes ölyv ártatlan martalékát
A sors széttépte a költő szívét.
Sötét felhők borítják láthatárát,
Csüggedve néz a végtelenbe szét.
Volt egyszer egy Meseország
Nem is olyan nagyon régen.
Sok jó ember lakott benne
Boldogságban, békességben.
Nézzétek a búzatermő földeket,
S a soha nem csüggedő magyar szíveket.
Szeretném, ha Magyarország újra szabad lenne,
S újra magyarok lakhatnának benne.
Menjen ki az a sok idegen, ki eddig földjét lepte,
Ne engedjük, hogy a gyalázat ellepje.
Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vész el már, ha eddig el nem veszett.
Hervad régi búnk és bánatunk, -
Ejhaj, ujra élünk, vigadunk!
Jobb s rosszabb versekben
Szóltam egyszer-másszor,
Mennyire szeretlek,
Elmondtam már százszor.
Én véreim, akiket közös átkunk
Vett el tőlünk s szakított messze-messze,
Tán túl-sokszor jutunk az eszetekbe.
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.