Versek az irodalomról és a költészetről
A szomorúság meg ne csaljon,
Mi verseim mélyén sajog,
Túl bánaton és forradalmon,
Rám már az örök nap ragyog.
Jót, roszat érez a barom, de hallgat,
Jót, roszat érez, s elbeszéli az ember;
Jót, roszat érez, s zengi a lant fia.
Írok könyvek közt, írok koponyák közt,
Írok szerelmet, írok végzetet,
Bennem dalolnak város, tenger, erdő,
Múlt és jövendő versemben remeg.
Papiroson ugró rendek koholói,
Addig nem lehettek nemzet tanítói,
Míglen egy vagy más láb nyűgözvén versetek,
Fülnek tetsző hangtól üres éneketek.
A poesis kikap a népből s a durva valóból,
És kiesebb tájra s lelki valóba vezérl.
A sírod körül gubbasztunk sötéten,
Virrasztunk a vak éjben s hallgatunk,
Kísértenek az új és régi rémek
És némaságunk legméltóbb dalunk.
Serkenj fel, magyar ifjúság! ím nemzeti nyelved,
Eggy szép nemzetnek béllyege, veszni siet.
Szökj, epigramma, de nem mint nyíl, mely célra fut és öl,
Szökj mint csók, melyet félve lop a szerelem.
Mért volt több kritikus mindég, mint könyveket író?
"Apróságok ezek!" - Vaj azok! de ki várakat épit,
A legapróbb szegnek, tudja, mi haszna vagyon.
M. Azt mondják, hogy ahol vagynak mecenások, ott látsz! ott!
Hatalmas versű Virgilt és prófétáló Horátzot!
Hogy rosszúl ne beszélj, olvasd a Révay könyvét;
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek...
Az Iza partján
Kószáltam sokat,
Idézgettem nagy,
Régi álmokat.