Az elmúlt egy hónap új versei
Járatlan úton, fényen, árnyon át,
Keresem én a mesék városát,
Hol régen éltem, szépen, boldogan,
A várost, amely az álmokba van.
Rontott, mert építni akart, Palladio; benne
Csak rontót látál, vad kora, jó ideig.
Hallom a hangod messze, mélyből,
Egy régi nyárból száll felém,
Egy mámoros és fényes éjből
Dalol, mint álom és remény.
Hátat fordítva a világnak
Fekszem s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak
És nem fájnak a sugarak.
Pirosló abrosz, friss szalonna,
Búbos kemence, jó meleg,
Pár kurta rőf a szoba hossza,
Megférnek a jó emberek.
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Magyarországnak hajdani szomorú sorsa
Felhőkből zúdúlva midőn lerohantak az essők,
A nap öröm-színben, kékes egekre kiszáll;
A zúgó szelek harcok után békére ha léptek,
Öbleiből kifeszűlt tenger haragja lohad;
Nem tud hazánk a homályok után napfényre derűlni...
A nappal fényében, zajában
Elődöng árva egymagában
A lelkem, tévedt jövevény,
Oly idegen nekem a hajsza,
A szívemet dalokra ajzva
Oly inkognitó megyek én.
Az igaz boldogságot hol leli meg az ember
Megjárád, megjárád Bácskát s a Bánságot,
Pénzért se kaphattál királytól jószágot,
Feláldoztad ennek karddal ifjúságod,
S hazádnak, mint polgár, egész boldogságod;
Ősz vagy, görbült tested esztendők terhével
Már föld fölé hajlik aggott tetemével.
A rengő lomb virágban ég
és készül a gyümölcsre,
a nyilt uccára lép a nép,
hogy végzetét betöltse.
Csöpp, gyenge, csetlő-botló reggel.
Guggolok lim-lomok között.
Lágyan elülünk, komoly szemmel.
Ájtatosak a teli köcsögök.
Szeretlek forrón, mint eddig soha,
Te mindig áldott, mindig mostoha
Élet!
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.