Társalgó

Hozzászólás írásához regisztrálj vagy lépj be!


afrodityka

2014. október 7. 16:39

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Kosztolányi Dezső

Eternus

2014. szeptember 20. 10:12

Kedves zserevay!

Radnóti versei még nem szabadon felhasználhatóak, ezért szerzői jogi okokból az év végéig nem közölhetjük őket.

zserevay

2014. szeptember 20. 04:08

Üdvözletem..
Radnóti Miklós miért nincs fent?
Előre is köszönöm!

Eternus

2014. szeptember 7. 17:25

Kedves anita555!

Az oldalra verset itt, vagy az adatlapomon keresztül írva tudsz verset ajánlani. Az Eternus olyan magyar szerzők műveit gyűjti, akiknek halálától számítva már legalább 70 év eltelt, így műveik szabadon utánközölhetőek.

Eternus

2014. szeptember 7. 17:24

Kedves Tam!

Köszönöm a javaslatot, a vers felkerült az oldalra: Rudnyánszky Gyula: A csüggedés órájában

Kedves rekka!

Köszönöm a javaslatot, a vers már szerepel az oldalon: Ady Endre: Párisban járt az Ősz

anita555

2014. szeptember 6. 18:37

Sziasztok! lehet hogy buta kérdés, de új vagyok itt, szeretném megkérdezni hogy tudok verset feltölteni? Előre is köszönöm és szeretettel üdvözlök mindenkit, remélem befogadtok majd:.

rekka

2014. augusztus 30. 20:40

Ady Endre

Párisban járt az Ősz
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Tam

2014. augusztus 28. 19:52

Rudnyánszky Gyula
A csüggedés órájában

Születni bűn, születni átok:
Tanuld meg, ember, ezt!
Az Isten ellen vét az ember
Mindjárt, hogy élni kezd.
És aztán teljes élete
Vezeklés, bűnhödés:
Legelső boldog napja az,
Amelyen sírja kész.

Porbul lesz s ég felé törekszik,
Ezért oly átkozott!
Amit elér, mind semmi csak, mert
Magával bűnt hozott.
A lelke szebb világ után
Epedhet botorul:
Akármilyen magasra száll,
Megint a porba hull!

Legjobb, ha önzőn, hízva, bambán
Lerágja életét,
Mint a mohó selyembogár a
Szederfa levelét.
Legjobb, ha féreg maga is,
A föld hitvány fia;
Bolondság Ikarusz gyanánt
Szárnyakra vágynia!

Óh áldott, aki mint az állat,
Ösztön szerint halad;
Kit nem gyötör hit, álom, érzés,
Nem csüggeszt gondolat!
Nem kérdi kétkedőn, mi jobb:
Örök-élet?... halál?
Csak jár, miként az óra-gép,
S egyszer aztán megáll...

Eternus

2014. augusztus 16. 23:02

Kedves feheryndigo!

Köszönöm a javaslatot, a vers felkerült az oldalra: Reményik Sándor: Akarom

feheryndigo

2014. augusztus 11. 11:31

Kedves Eternus! Nem találtam a lentebb elküldött verset: Reményik Sándor- Akarom. Lehetséges, hogy felkerüljön az oldalra?

feheryndigo

2014. augusztus 10. 21:47

Akarom


Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Reményik Sándor verse

Kategória:Élet

Ilona

2014. augusztus 9. 19:44

Gondolkoztam miért is jobb ez így, mint az előző gyakorlat volt, de végül is... nem az én kompetenciám eldönteni. A klasszikus vers kedvelőket semmiben nem befolyásolja. :)

Eternus

2014. augusztus 7. 14:46

Kedves Ilona!

Annak érdekében, hogy az Eternus minél több klasszikus művet közzé tudjon tenni, az új versek most már kategorizálás nélkül, ellenben nagyobb számban kerülnek fel az oldalra. Ezeket a műveket utólag fogjuk szép lassan kategorizálni és címkézni. Így a szerzők oldalán az adott szerző lehető legtöbb műve elérhetővé válik, míg a kategóriák az eddigiekhez hasonló tempóban bővülnek tovább.

Ilona

2014. augusztus 6. 22:24

Kedves Eternus! Miért nincsenek kategorizálva a friss versek?

Eternus

2014. július 26. 14:55

Kedves adamdudas!

Köszönöm a javaslatot, azonban az oldal jelenleg csak magyar költők műveit gyűjti.