Versek az irodalomról és a költészetről
Utra készen messze szálltak
Tűnő álmok emlékei.
Vihar, tenger vár reátok:
A vélemények ezrei.
A költő dala csalogányszó,
A mely kizeng a lomb alól:
Önbánatát enyhíti véle.
De másoknak dús gyönyörére
Dalol.
Képes könyvben sok versike,
Kívül tudja mind Terike.
Elejétől végig mondja,
Babáira nincs most gondja.
Sokan kérdezték már tőlem:
"Petőfi az én testvérem?"
Büszkén feleltem meg erre:
"Én vagyok egyetlen öcscse."...
Költők agg fejedelme,
Kit úgy fennhord a hir,
Mi az, mi téged olykor
Oly méla búra bir?
Költőhöz méltóbb van-e, mint meghalni a jóért,
szóltál, és a szavad pántlikaként lobogott.
"A tölgyek alatt", itt pihent Ő,
Lehajtva ősz fejét a költő;
Most ott pihen, hol örök csend ül,
A csendbe csík szent lantja csendül.
Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.
Nem vagyok én szomorú fiú,
De a verseim csak teherhordani jók.
A borút és a balsejtelmeket
Hordozhatják csak a szomorú szók.
Az örömeimet elkacagom,
Nekik nem marad boldogság és csók.
Írni! Írni! - erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
Berlini Bábel zsivajába
Besüvöltött a hangod.
Hallgattunk, mint vasárnap reggel
Pusztában a zengő harangot.
Bátyám, ki bortól mámoros éneket
Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
Csitítsd el Anna-kérő szíved
S öntsd az erőd a reménytelenbe.
Most, most szeretnék valamit mondani,
Valamit, ami több mint a szó,
Tarkább a színnél,
Zengőbb a rímnél,
Amit nem mondott előttem millió.
Éj-nap kínosan vergődöm szomorú időkben,
Bár a remény biztat, mégis nagy a szenvedésem.
Világrázó, nehéz napok gyűlölt légköréből
Visszaszállva erőt veszek más nehéz időkből.