Versek a mindennapokról
Pirosló abrosz, friss szalonna,
Búbos kemence, jó meleg,
Pár kurta rőf a szoba hossza,
Megférnek a jó emberek.
Csöpp, gyenge, csetlő-botló reggel.
Guggolok lim-lomok között.
Lágyan elülünk, komoly szemmel.
Ájtatosak a teli köcsögök.
Csak kicsi kört világít.
Tőle alighogy megragyog az asztal
s azt se hinti be sugárzó malaszttal.
Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre
JANUARIUS
Fordul a Hold: vajha jóra fordulna Pál,
Fordul az hirtelen házasság s nem áll,
Sokszor meleg ágyon hideg szeretet hál.
Sárga füvek a homokon
Csontos öreg nő ez a szél
A tócsa ideges barom
A tenger nyugodt, elbeszél
A felhők alacsonyan szállnak...
A felhők alacsonyan szállnak.
Házikónk ablakán szél lengeti
a függönyt, ócska könyvek
lapját hűvösen zizegteti.
Csak a csillagok sétálnak az égen,
s pár fáradt ember baktat még az uccán -
az ablakom előtt fekete akácfa
hajbókol furcsán
és figyeli, mit susog a másik.
Gyerekkoromban
Kis sétapálcám
Ujjongva hordtam.
Egyszer a hídon
Csak elejtettem,
Eltűnt egy résen,
Sohase leltem.
Sötét álom-kísértetek
ringatják az ágyam.
De íme, ébredek
lágyan,
pazar fény mindenütt,
a napsugár besüt.
A kályha tüze pattog. Körbe kába,
nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
s valami titkos vágytól ösztönözve
bámulnak ki a csöndes éjszakába.
Vonatkupémban kiabálnak.
A mezőkön csapzott-hajú,
jókedvű, izmos emberek
égfelé tárják karjukat.
A tápai templom öregebb apádnál,
Vénebb a kriptában pihenő apátnál,
De az Isten régibb, mint a régi oltár,
Idősebb ő minden kő-kövön templomnál.
Én nem vagyok se nap, se hold,
se csillag, amely fent ragyog -
én csak homályos majd-kiégett,
szomorú kis villany vagyok.