Szomorú versek
Homályos bánat dúlja lelkemet,
Talán újulnak régi szenvedésim;
Talán tündér előreérezésim
Rémítnek, s új lest hány a végezet.
A házba, ahol az élőhalottak
A sápadt kertben sétálnak, dalolnak
És ír, aki víg nótát énekel:
Egy öreg bérest hoztak egyszer el.
Szél csapta égi rózsabokromat.
Kerengve száll a fonnyadt alkonyat.
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.
Szent György havának tizedik napját megint
Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt.
Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők
A semmiségnek tengerébe! benne van
Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt
Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz
Cselekedetimnél más egyéb. - Nagy Alkotóm!
Megyek a dombon, míg elér az estve,
Valami régi, holt nevet keresve.
Áldott legyen,
Ki szeretett s most álmodik feledve.
Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek...
Mint az árva nyárfa
A temető előtt,
Úgy hallgatom a csendet
A rácsos ablak mellett,
A zsongó némaságot,
Mely a szívembe nőtt.
Jön a tavasz már. A magyar tavasz.
A hallgató hó olvadásba fog.
Olyan vidáman, édesen kacagsz,
Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...
Odakünn olyan szomorú a föld,
Odakünn olyan kopaszok a fák -
Idebenn hallgat ólmos szürkeség
És kisérteni járnak...
Minden este fáradt baktatással
Elvonulnak ablakom előtt,
Feketén és fehéren kocognak
És nem látnak soha engem ők.
Már őszbe járunk lassan, lassan
és nincs kedvem, hogy mutogassam
dalba-zengő kedvemet. -
Az életem játékos kis gyerek volt
A sok örömből ki se látszott
Reggeltől estig mindig játszott:
Hintában ült,
Égig repült...