Versek a zenéről
Sírjon, ríjjon a hegedü,
Bánatomat sírja,
Míg a hajnal az ablakot
Be nem pirositja.
Uraim, hölgyeim, lépjenek be, tessék!
Ime kezdődik a nagy ünnepélyesség.
A tóparton, hol fűzek árnya
Borong a kék tükör felett -
Állok némán s mintha a mélyből
Hallanék csöndes éneket.
Ül a mama székibe,
Áll Marcika elibe,
Másnak nem is hegedül,
Csak mamának egyedül,
Cini, cini, duru, duru!
- Czini, czini, kis kutyuskám,
néked muzsikálok:
Mondd meg hamar a nótádat,
melyiket kivánod?...
Megrendíthetlen nyugodalmad, o lant fia! Ember
S emberevő állat fut, ha te dalra fakadsz.
Volt hallgatóm, egy híres vén cigány,
Ennek tetszett a muzsikám.
Cigánykirály volt - napfényes orom,
És halhatatlan a cigánysoron.
Az hárfás hárfáját sokaknak pengeti
És azzal sokaknak szívét édesíti;
De az rab lábára vert vasát csörgeti,
S annak csörgésével magát keseríti!
Zeng hazát és zeng szerelmet,
Magyar hű nép, a lant;
Ó ne bánd, ha lágy hangjátol
Szíved meg-megdobbant!
Sír a nóta, magyar nóta,
Muzsikálnak este óta
Messze, messze idegenben,
Mesebeli tündérkertben,
Egy párizsi fogadóba';
- Fogadóba'!
Remegve zeng, remegve száll az ének,
Uj ég alatt, ó Ronyva, partodon...
Tili-tuli megfújom
kicsiny furulyám:
Urak, hölgyek, befelé -
tessék, szaporán!
A faluban utcahosszat
Muzsikáltatom magamat;
Tele palack a kezembe',
Táncolok, mint veszett fene.
Ha hallom a pásztordudát,
Midőn reggel felébredek,
Lelkem egy érzés hatja át,
S én új életre serkenek.