Vallásos versek
Hogy üdvezűljön egykoron,
Ha gyermek született,
Templomban rá békés kezek
Hullatnak szent vizet...
Úgy áll még előttem
Tiszta szent képe,
Ahogy édes anyám
Szívembe véste:
A sírók, szenvedők,
Gyöngék pártfogója,
Mennyei szeretet
Sugárzik le róla...
Az Úr Jézus szeretete
Hívott minket iskolába;
Mutassuk meg szorgalmunkkal,
Hogy nem jöttünk el hiába!
Éj, a legsötétebb éj vala,
Fáklya nékül járt az ész maga;
S mert gyakorta bűnbe sülyedett,
Sírt a gyászos elbukás felett.
Setét az éj, háborgó álmaim
Viharzanak a láz kórkarjain...
De a hajnal jó mint bűvös mosoly
S az éj, s vele az álom eloszol.
A papirokon már rég béke van.
Rajtuk az írás már meg is fakult.
De mindez nem ér semmit, míg a múlt
Háború okai még egyre visszajárnak,
Mint éjféli, rémes, kísértő árnyak,
Féltékenység, irigység, gyűlölet,
S száz más rossz, mi ezek nyomán jöhet.
A halálfa szép gyümölcsét
Izlelé meg ősanyánk,
Meghalt ő; s mi lett ez által? -
Hogy mi szinte meghalánk! -...
Ha látjuk, hogy minden hiába,
Csörömpöl künn a dölyfös légió,
Szálljunk le a katakombába.
Örvendetes hír jött ma angyal-szárnyon,
Minden ajakról szent zsolozsma szálljon:
Édes zengéssel töltse be a tájat —
Az Úr feltámadt!
Tündér Keletnek tájirul
Szent éjszakán hajnal pirul.
Világosság, jövel, jövel,
Elmére, szívre fényt lövellj!
Beszélt a nagy püspök: - aranyos paláston
Pirulva törött meg déli nap sugára, -
Hogy aki szenvedett, könnyet az ne lásson,
Irgalmat találjon az özvegy, az árva;
Hogy szent a szeretet, a szívnek virága,
Hogy a szeretetben a szegény is gazdag;
Az Űr mellé jutnak majd a mennyországba,
Akik könyörülnek, akik irgalmaznak.
Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele...
Fényes ajándék nem telik, tudod.
Egy imakönyvet hoztam im neked,
Beragyog mégis sok csöndes zugot,
Mert fényesebb nincs, mint a szeretet.