Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten...
Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem!
Ezüsttálon egy szelet sárga
dinnye fekszik egy nő előtt;
a magvas dinnyebél husának
mályvaszinén a gyenge őszi
napfény betegen ömlik el.
Hogy mi a vér?... Az örök mély titok.
Szelíd patak és hömpölygő szitok.
Édes virág a kontynak bársonyán
és mérges ízű, verdeső csalán.
Bocsásd meg nékem, hogy ily messze tartok,
hol nincsen út és el kell tűnni már.
Hol ködbe vesznek mindenütt a partok
s a láb alatt a múlt, e gyatra sár,
szemembe csapkod, mint egy gyászi kendő:
a múlt van csak és nem lesz már jövendő!
Nem! nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!
Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.
A kályhából a forró szén bíborlón
arcomba süt a vasrostélyon át:
én is szén voltam, fekete, kemény szén
s most együtt fújjuk a lángok dalát.
Fa: erdők nyurga, vihartépte szála,
kinek lombod az ég nevelte fel:
ne haragudj, hogy tűzbe, lángba doblak -
de hideg van, fázom, fűteni kell!
A sárgahajú körúti szirének
magas gallérod már nem ismerik.
Már én sem hívlak régen Desiré-nek;
múlik az idő s korral megtelik...
Megértem még ezt a nyarat.
Ezt a szálló, szép madarat
el tudtam még röptébe fogni.
E csöndes kis szoba mit sem tud arról,
hogy ki is az, aki most itt lakik.
Hogy mily kisértetek suhannak át rajt
régi zenékkel esttől hajnalig.
Adjátok vissza első indulásom
a faluból a nagy gőzmasinán!
Mikor apám komor szemöldökével
végiglegyintett reszkető fián!
Nincs tisztább szem a beteg szemnél,
mely látva lát és halni kész.
Nincs betegebb a tiszta szemnél,
amely követ, ha tovamész.