Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Esőre állott az idő -
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
Ma már nem úgy szeretlek téged:
csak úgy, mint özvegy feleséget
a sírban is sirat a férj.
Tűzhelyem lángja merre lobbant?
Merre kígyózott parázs-nyelve?
Hideg van ma... Minden szenem s fám
talán örökre eltüzelve...
Szeretem nappal a lámpavilágot,
a sárgaszin, hűséges nyelvet.
(Déli verőn fogok feküdni holtan.)
Szeretem a forró szerelmet.
Ólmos ég: szent baldachin,
áhitatom baldachinja -
csak takarj bé csöndesen.
Szívem; vágyak balga hídja
s minden vágy arra tanítja,
hogy reszketni csöndesen,
és remélni csöndesen
és szeretni csöndesen...
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Hajnalodik. Egy kopott társzekér
lomhán és döcögve halad,
az ablakom alatt.
Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Az ételedhez én adtam a sót,
az italodhoz én adtam a szomjat;
az estjeidhez olyan altatót,
amely a mákony ízével dacolhat.
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Novemberest. A város szélén járok.
A Kőrös fázik. Egy kutya ugat.
Az íves, bordás, nagy vasúti hídra
fakó bánatot ejt a napnyugat.
Kőrisfából van az ágyam,
az asztalom meg dió.
Karosszékem egyszerű tölgy,
este benne ülni jó.
Most én épp oly egyedül vagyok,
mint ahogy régesrég kivántam.
Kinyitom a kis csöndes ablakot.