Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
A tornác fehér a hő napsütéstől,
vasárnap dél van, szeplőtlen az ég.
Az eltikkadt sűrű sövénykerítés
fölött befénylik a kertes vidék.
Megszoktam már e kósza éccakázást,
az imbolygó sétát a köruton.
Tudom, hogy semmi, semmi jót se hozhat,
de vinni - elvisz engemet, tudom.
Futunk. Alattunk beszakad a hó,
a szűzfehér.
Utánunk sok-sok katona, a míg
a szem elér.
S az ember odajut görcsös szivével,
hogy gyönyörűt álmodik minden éjjel,
ahol az ég kinyílott, oda ér el.
Életed lelkemet úgy lengi körül,
mint kertajtót a vadszőlőinda.
Reszkető szemed úgy bámul reám,
mint a telihold bús ablakaimba.
Sorsom: te rekedt, marcona parancsnok,
ki mindig rútul bántál el velem,
elédbe állok most és szalutálok,
mert én a rendet szívből kedvelem.
Mikor a szoba - hasonlatosan fáradt agyhoz,
mely kínos töprengéstől s nagy látásoktól terhes -
beárnyasul, kimélyül és halkan elsötétül,
s a négy kopár fal: négy szem, puhává, bússá verdes...
Mért engedted, hogy más szemeknek
mélyére meneküljek?
Hogy más szerelmek bíborának
hűs trónusába üljek?
Váltják egymást méla ütemben,
arcom hervatag élén:
ingerek, mosolyos, csábos zamatok:
mulassatok csak és fakuljatok! -
Vigadok ily fakulásfélén!
Kincseket hoztál nékem, asszonyom
a drága aranytálak roskadoznak.
Elfáradhattál. Ülj le és pihenj.
Már este van. A fények oszladoznak.
Nagyságos élet, hajolj le fölém,
hogy homlokodra tapasszam az ajkam.
Mint amikor a tágszemü, szomjas bölény
megakad a vad erdei gazban.
Magam előtt futok e júliusban,
e langyos, hangos és ledér szivén
decembereknek s hideg életemnek;
így fut a táltos, megimádott mén.
Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.