 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
És jönnek az évek... és mennek az évek,
a szív belefárad, a szem beleréved:
a partot keresve, a partot.
Szívekbe szentelt szégyen: Szerelem,
be sokat írtam s gondolkodtam rólad,
míg így leróttam szerelmi adómat.
Voltam gyerek, homokba játszó,
csodálkozó és önfeledt.
Bámulva néztem, hogy kígyózik
a füst a háztetők felett.
Mindig féltem a szomjas toroktól.
A kábító, nehéz boroktól.
S a mélyen zengő tudós és bölcs,
titkos hatalmu doktoroktól.
Keblednek titkos jáspisoszlopában
a művészet szelid galambja búg.
Egy bársonyos szavadra a kapuk
kipattannak előtted a sugárban.
A gyötrelmes hétköznap-élet
nem nézi: állat-é vagy ember...
Igát kovácsol a fénybül is
s a csalánt virágként kínálja...
Ki látta már a pesti hintót,
és benn a hölgyet, a kacsintót
a pesti uccán szállani?
Mint fáradt szívet, mit befonnak
panaszokból szőtt pókhálónak
reszkető, finom szálai...
Az emberöltő, mit a test leélhet,
a lélek vágyainak oly kevés.
Mámorral és haraggal zúg az élet
és fáj az álom s fáj az ébredés.
Nem hiszem el, hogy ez az út: az útam.
Minden bozótja idegen nekem!
Valami véletlen, hogy ideborultam
s kialudt hirtelen a szövétnekem.
És most e vers, ím, neked szóljon!
Mint két szoros kar, rádfonódjon
a rím.