 | Somlyó Zoltánszületési nevén Schwartz Zoltán, költő, újságíró és műfordító |
Megfújták már az őszi sípot.
Fülem mögött már elsivított
az őszi szél, a bús szirén.
Arany az arannyal, ezüst az ezüsttel
kapcsolódik forrón, szikrázó gyűrűkkel;
karperecek halmán, női bársonybőrön,
vagy dús markolatban drágamívű tőrön.
Nehéz bundád egy gombja annyit ér,
mint felkiáltni egy halálos ágyon:
- Jaj, Istenem, be szép volt életem
s most vígan szállok el veled, halálom!
Kezem húnyó parázs fölé emeltem...
Kezem húnyó parázs fölé emeltem
s alattomban megégtek ujjaim.
Hétköznapon pünkösdöt ünnepeltem
s rossz arccal jártam rózsák útjain.
Az ablakomon karcsu jégvonalkák,
fagyos mosollyal rámköszöntenek.
A reggel fagyos, merész pattanással
megint kinyílott, mint a nagy sebek.
Most én épp oly egyedül vagyok,
mint ahogy régesrég kivántam.
Kinyitom a kis csöndes ablakot.
Az ember összehúzza jól magát!...
Sokat lát, aki negyven évet élt.
Most már feladhatok minden reményt.
Halálos baj már az a régi lob...
Ha eddig így volt, nem lesz sose jobb.
Ó, lásd az idők hetyke lányait,
a napokat, mik engem összemarnak,
ünnepözönnek, boldogságzamatnak.
Fehér lábaid merre visznek téged?
Mondd meg nekik, hogy minden nyomuk éget.
Ha barátom - a nap - már leszökött
valahol kint, a téli fák mögött
s mohón csap rám az ellenség: az este
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
A nap már lefelé gurul az égi lankán,
levágta napjaimról, vörös hóhér, az est.
Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján,
szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd!
Anyám szép, barna, boldog asszony, Friderika volt.
Mindig az ő feje fölött állt meg a nap s a hold.
Ternóruhákba járt-kelt ő, és soha nem aludt
s este mindig kinyitotta a poros zöld zsalút.
Nem! nem erre születtem én!
Rágódni a szürke robot még szürkébb ütemén!
Ma a holnap szürke hályogát látni a tegnap tetemén!
Nem, nem erre születtem én!