 | Madách Imremagyar költő, író, ügyvéd és politikus |
Játék gyanánt veszed a férfi sziveket,
Látom játék nélkűl a gyermek nem lehet.
Miért biztad rám, óh nő, titkodat,
Mért vallottad meg nékem, hogy szeretsz?
Ha néha ilyes szót kockáztatok:
Hívebb barátod nincs mint én vagyok,
Kétes mosoly leng ajkadon, - talán
Szokásos bóknak nézed azt csupán.
Férfiakkal harcra szállni,
A síkon bátran megállni,
Ez legyen dicsőségünk.
Ámde hogy majd győzni bírjunk,
Kell hogy légyen kikkel vívnunk,
Éljen hát ellenségünk!
Tanaink oly szentek, oly valók,
Hogyha Krisztus szállna újra le...
Bámul ezredek agg órjássa, a törpe utókor,
Sírköveid mondják: nagy vala lételed is.
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud...
Istenem! mond a szirt, mért teremtél
Itten állni századokon által?
Korbácsolva a habok dühétől,
És csatázva a tengerviharral!
Nem akkor költök én legédesebbet,
Midőn kezemben izgatott koboz van,
Nem élvezem költői képzeletnek
Legszebb virágit hullámzó dalokban.
Mosolyg az ég! mosolya éltető,
Imádja azt az ébredő világ!
Feléje nyujtja lenge könnyeit,
Tavasz fuvalmban, mindenik virág.
Csodálod a virágnak színeit,
Imádod a lányt eszménykép gyanánt,
Fellelkesülsz a nagyság szavaira,
Költő vagy, minden hétköznapi bánt,
S mégis, ha a virágnak gyökere
Nem lenne földben, hervadna korán...
"Szörnyű rablás történt, óh mesterem,
Mond Izis papjához ifjú segéde,
Én is hibáztam, ah, de megbocsáss,
Mert így jövék csak az átkos merényre.