 | Madách Imremagyar költő, író, ügyvéd és politikus |
Jaj csak panaszt ne s gyáva könnyeket,
Az ember sajnál avagy kinevet:
Mindegy, mindkettő dölyfnek gyermeke
És megvető felsőbbség érzete.
"Mester! tanits, tanits meg festeni,
Képében a napot megdicsőitem."...
Követ sírjára, hisz nem nőne ott virág,
Mi könnyhullás frissítené azt fel?
Midőn a lányka csak menyasszony,
Még csupa menny az egész asszony,
Későbben amint lesz menyecske...
Búm sohajja, szűm keserve,
Üdvsugár bús éltemen;
Mert e kínt is ah, leányka!
Ah, én is izlelém a szent tavaszt!
Dicső szemed forró sugárzatán...
Szép a kőszobor leányka,
Ha feléje száll imánk,
És dicső sugárzatában
Kőkebellel néz reánk.
Mint villámlás valál, fényes, rövid.
Nem tudni honnan, nem tudni hová...
Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!
Mondanám, hogy nem vagy szép, leány,
Hogyha nem néznél tükörbe,
Mondanám, hogy jó sem vagy talán,
Hogyha nem néznél szívedbe.
Csillagokra néz a gyermek:
"Adj közűlök jó anyám! -
Mond - hadd játszom vélek én is
Oly szépen néznek le rám."...
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.