Madách Imremagyar költő, író, ügyvéd és politikus |
Neked szentelt ifjú szívem
Minden vágyat, szerelmet,
Te a nap, én meg a fűszál,
Mely nyíló általad lett.
Mondod, lány, hogy bizony már
Sokszor valék szerelmes,
S hűségi esküvésem -
Hogy is mondjam ki? - kétes.
Egy szent, egy égi csókot esd - leányka!
Zajongva, égve dőre képzetem:
Habár az üdv helyett, szivem tüzére
Szent síri béket adjon az nekem.
Ha csillag volnék Isten trónja mellett,
Mégis csak e porföldre szállanék,
Itt nyílna nékem a boldogság benned,
Minőt számomra mást nem ád az ég.
Bátran megálltam fegyver fegyver ellen,
Nagyok haragjától nem rettegék,
De kétkedém, elég erős-e lelkem,
Hisz férfitől ez csak kötelesség.
"Szörnyű rablás történt, óh mesterem,
Mond Izis papjához ifjú segéde,
Én is hibáztam, ah, de megbocsáss,
Mert így jövék csak az átkos merényre.
Szélhárfa a költő keble, ha
Némán, magába zárva áll,
Sok szép daleszme szunnyadozva,
Mint a virág bimbója vár.
Mért hervad le a bokréta kebleden;
Tán haragszik, hogy szépítni képtelen
S bájaidnak tengerében elmerül
Mint a csillag, hogyha a nap felderül?
Mondod, lány, hogy ablakodra
Kis galambok szállva szállnak,
S míg magadhoz bébocsájtod,
Turbékolva ott kopognak...
Indulóra pörg a dob, szól
A harsona.
El hát innen más vidékre,
Fel katona!
Jár a pásztor andalogva,
Jár danolva érzetét;
Mig rebegve visszazengi
A vadon bús énekét.
Ha néha ilyes szót kockáztatok:
Hívebb barátod nincs mint én vagyok,
Kétes mosoly leng ajkadon, - talán
Szokásos bóknak nézed azt csupán.
Mosolyg az ég! mosolya éltető,
Imádja azt az ébredő világ!
Feléje nyujtja lenge könnyeit,
Tavasz fuvalmban, mindenik virág.
A költőnek boldogsága
Hogy szerelmét eldanolja,
S a könny mely hull énekére
Harmat szívének sebére.
Büszke gonddal ápolt kert virágait ha
Dallal árjadó szűm bokrétába fonta,
Szende vadvirágát a szabad mezőnek,
Pásztorlányka, mért ne tűznélek közéjek?