Verses vallomások
Rózsakertben testvérek közt
Ültél, lányka, nyári reggel.
Szent imát rebegtek ajkid
Buzgalommal, hű reménnyel.
Ha a szó érzeményünk burka csak,
Mért írjam én? hogy elámítsalak?
Hadd maradjon kimondatlan
A szó, mely ajkamon lebeg;
Ne halljad te soha, soha;
"Hadd maradjon sejtelemnek."...
"Zeng a lant, oh nyíljatok meg,
Nyíljatok meg ablakok!
Intsetek tetszést dalomra,
Égi szemcsillagzatok!"
Esküszöm tenéked, Laura!
esküszöm, hogy nem szeretlek.
Csak egy csókot lophatnék le ajakadról,
Vagy egy rózsát gyengén piruló arcádról!
Neked szentelt ifjú szívem
Minden vágyat, szerelmet,
Te a nap, én meg a fűszál,
Mely nyíló általad lett.
Mi bájol engemet,
Hő lángra keblemet
Ki gyújtja fel?
Leány! kökény szemed,
Sugár szép termeted
Vonz s bájol el.
Egy pillanat volt sivár életemben,
egy üdvös, nagy, egyetlen pillanat,
amelyben jóvá tehettem vón mindent,
egy kínos átkot, eltévedt nyarat...
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Holtig szeretlek
Téged, angyalom,
Mit érted érzek,
Zengni nem birom.
Üde, most fakadt bimbó-szavakat szeretnék küldeni neked,
bársonyosan simogatókat, illatosan kedveseket:
súgnák meg álmodban,
hogy ez éjjel veled álmodtam.
Először csak a páholyodban,
a páholyodban néztelek:
be szép a két szemed!
S mint ifjú császárnő: ülsz páholyodban!
Mondod: az ég... és felnézel az égre
És mondanád: borongós vagy derült -
Már látom szívem, amint elterült
Az utcasárba, a lábad elébe.