 | Dsida Jenőerdélyi magyar költő |
Meghitt beszélgetés a verandán
Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
Élek, mint szigeten.
Mindennap térdre kell
hullanom. Kivüled
semmi sem érdekel.
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Minden nap esttel végződik.
Minden zaj csenddel végződik.
Minden valami semmivel végződik
és holt betű lesz minden fájdalom.
Szellemek, őszi szelek, sóhajok,
elköltözött testvérek, boldog árnyak!
Üljetek ma ti halottak-napját,
gyászünnepet értünk.
Aranyom is van néha-néha
meg sziporkázó tűz-gyémántom
s kincseskamrák pántos zárát
verő fejszével sohse bántom.
Csak kicsi kört világít.
Tőle alighogy megragyog az asztal
s azt se hinti be sugárzó malaszttal.
Valami nagy, elérhetetlen szerelem
ködlik a mezők felett,
elnyújtott, fájó, végtelen kiáltás
a boldogság után.
Király lovagja.
Fegyverem
szelíd, szomorú, tiszta nézés,
mellyel az éjt is megverem.
A felhők alacsonyan szállnak...
A felhők alacsonyan szállnak.
Házikónk ablakán szél lengeti
a függönyt, ócska könyvek
lapját hűvösen zizegteti.
Csak a csillagok sétálnak az égen,
s pár fáradt ember baktat még az uccán -
az ablakom előtt fekete akácfa
hajbókol furcsán
és figyeli, mit susog a másik.
Vörösen izzik, mint az élet;
verejtékek eszik
és lelket lehelnek belé
és formába teszik
és szólnak hozzá...
Esik az eső végtelenül.
A fák jajgatva fáznak.
Én megtanultam már hunyt szemekkel
Afrikába menni.
A nap arcomba tűz,
s csak könnyeken át látom,
hogy rámhajlik a fűz.